"A gyermekkori érzékenyítésben hiszek" - Balla Eszter színművésznővel esélyegyenlőségről, családról, anyaságról beszélgettünk

Október a Down-szindróma hónapja, ehhez kapcsolódva Balla Eszterrel beszélgettünk: A színművésznő óvja a magánéletét, ezért ritkán nyilatkozik róla. Férjével három gyermeket nevelnek, Emma 15, Adél 11, Pál 9 éves. Legnagyobb gyermekük Down-szindrómával született, ezért több megsegítést igényel, de ez a testvérei számára teljesen természetes. A színművésznő a gyermekkori érzékenyítésben hisz, ha esélyegyenlőségről van szó. Férjének és neki sikerült megtalálni az egyensúlyt a munka és a család között, de, ez nem mindig volt így. Ma már sikeresen veszik az akadályokat. Az ide vezető útról, anyaságról, Emma fejlesztéséről beszélgettünk a Centrál Színház művészével.

A közelmúltban egymást érték az elismerő szakmai díjak. Augusztus végén vette át a Kaszás Attila-díjat, majd a 6SZÍN 2023/24-es évad nézői szavazatok alapján odaítélt legjobb színésznő díját is. Ezúton is gratulálunk.

Balla Eszter: Köszönöm. Két számomra nagyon fontos díjat kaptam, ami nagy megtiszteltetés. Még most is meg vagyok illetődve, alig tudom feldolgozni, hogy ez velem történt.

Hogyan sikerül összeegyeztetnie az anyaságot és a munkát?

Balla Eszter: Nagyon nehezen, mert sem én sem a férjem nem 8-tól 4-ig tartó munkahelyen dolgozunk. A gyerekeknek viszont fontos, hogy rendszerben és bizonyos szabályok között történjen az életük. Ezt nem volt mindig egyszerű megoldani, de mára szépen beálltak a mindennapok. A csodálatos nagyszülők nélkül nem is tudom mit csinálnánk. Énidőm jelenleg még nincsen.

Őszintén beszél arról, hogy Emma, aki mára 15 éves kamaszlány Down-szindrómával született. Egyértelmű volt, hogy vállalja azokat az interjúkat, amiben Emmáról is kérdezik?

Balla Eszter: Nem. Emma 3 éves koráig nem adtam erről interjút. Azt éreztem, amíg nem tudok erről hitelesen, kellő tapasztalattal beszélni, inkább nem nyilatkozom. De eleinte nem is volt ilyen irányú megkeresés. A férjemmel együtt bele kellett rázódnunk az Emmával közös életünkbe. Én kezdő anyukaként azt sem tudtam, mit kell csinálni egy kisbabával, ráadásul sajátos nevelési igényű gyermekünk született. Az elején megijedtünk, hogy hogyan fogjuk az életünket levezényelni egy Down szindrómás gyermekkel. 

Ha a várandóság vagy a születés után megtudja az édesanya, hogy Down-szindrómás a kisbabája, milyen tanácsa lenne a számára?

Balla Eszter: Ezt mindenki másként éli meg. Én azt érzem, azt kell mondanom: nincsen semmi baj. Mert, ha úgy érezzük hogy baj van, akkor nem tudunk józanul gondolkodni, ami lelkileg rossz irányba visz. Ez nyilván egy nagyon nehéz folyamat, amit nem lehet erőltetni. 
Én és a férjem a megélt nehézségekről mindig is nyíltan beszéltünk egymással, a családunkkal és a szűk baráti körünkkel, nekünk ez segített. Rengeteget köszönhetünk a Down Alapítványnak. Hálás vagyok, amiért Steinbach Éva, az alapítványhoz tartozó Down Dada Szolgálat vezetője megtalált minket a kórházban, annak a szuperül működő szolgálatnak az eredményeként, amit hosszú évek alatt sikerült az alapítványnak kiépítenie. Hatalmas segítség volt, hogy mellénk álltak, hogy olyan kérdésekre is válaszokat kaptunk tőlük a Down-szindróma kapcsán, amire addig nem. Hogy elindítottak minket egy úton, és nem nekünk kellett kikutatni azt a lehetőséget, hogy hová forduljunk segítségért Emmával. Majd, fejlesztő foglalkozásokra jártunk a Down Alapítvány Korai Fejlesztő Központjába. Mikor megérkeztünk hozzájuk, már tudtuk, hogy jó helyen vagyunk, remek szakemberek között. Itt a foglalkozásokon kívül ötleteket is kaptunk az otthoni közös játékokhoz, fejlesztő jellegű időtöltéshez. Nagyon nagy segítség volt. Én csak ajánlani tudom az érintett szülőknek, hogy ha valamilyen akadályozottsága, sajátos nevelési igénye van a gyermekének keresse meg a segítő szervezeteket, fórumokat ha teheti.

Ha esélyegyenlőségről beszélgetünk, Ön mit tartana fontosnak?

Balla Eszter: Az óvodai, iskolai edukációt. Én a gyermekkori érzékenyítésben hiszek.

A Down Alapítvány már az újszülött kortól egészen az idős korig segíti a Down-szindrómával elő emberek életét és a mindennapjait. Emmával egészen pici korától elkezdték a fejlesztő foglalkozásokat?

Balla Eszter: Igen. Borzasztóan fontos a korai fejlesztés. Az értelmi és mozgás fejlesztése egyaránt. Aztán később az a kérdés, hogy milyen intézménybe járjon majd a gyermek, integráltba vagy szegregáltba. Nekünk szerencsénk volt, mert Emma integrált óvodába járhatott, ahol befogadták. Kulcsfontosságú, hogy reálisan lássuk a gyermekünket, hogy eldönthessük, melyik az ő adottságához illő iskola, óvoda. Az általános iskolánál már szegregált intézményt választottunk. Emma most kilencedikes lett, új sulit kezdett, ahol gyorsan megtalálta a helyét. Azt gondoltuk a férjemmel, hogy olyan közösséget keresünk, ahol jól érzi magát, és a számára megfelelő differenciált oktatásban részesül. 

Kiskamasz és nagykamasz korúak a gyermekei. Mennyire nehéz ez az időszak?

Balla Eszter: Mi is küzdünk a kamaszkori személyiség fejlődéssel. Emmának és a tesóinak is vannak nehezebb időszakai, mint minden serdülőnek ebben az életkorban. Bizony akadnak olyan pillanatok, amikor úgy érzem, hogy az eddigi nevelésem a kukába ment, és semmit sem ér. Persze, ez nyilván nem így van. A végtelen szeretet és a biztonság, hogy a gyerekek érezzék, hogy mi szülők itt vagyunk nekik, a támaszuk vagyunk, és mindig számíthatnak ránk, szerintem ez a fontos. Ha ez megvan, a többit könnyebb megadni nekik.

Miben változott a család dinamikája a gyerekek kamasz kora okán?

Balla Eszter: Máshogy alakulnak a családi programok. Amíg kicsik voltak mindenhová együtt mentünk. Most, hogy már mind a hárman iskolások, megvan a saját közegük, a saját barátaik már külön programjaik is vannak. Úgyhogy a férjemmel megosztjuk a feladatokat, a gyerekekkel közös programokat. Például, apa, Adél és Pál nagy síelők, de Emma és én nem igazán, úgyhogy síelni csak ők mennek. Mi Emmával szívesebben megyünk színházba, vagy balett előadásra.

Garas Dezső Kossuth-díjas színművész volt Emma nagypapája, akinek megszépítette az életét, hogy még találkozhatott a kisunokájával.

Balla Eszter: Igen,és rajongott érte. Nagyon szerette Emmát, aki 3 éves volt, amikor elveszítette a nagypapáját. Érdekes, hogy Emma sokáig emlékezett rá, és a mai napig felismeri, ha filmen látja.

A Centrál Színháznál társulati tag, de vendégként többek között a 6SZÍN-ben is játszik. A hosszú élet titka című előadásához kapcsolódóan kérdezem, Ön szerint mi a hosszú élet titka? 

Balla Eszter: Mostanában egy verkli az életem. Emmához tudnék itt visszakanyarodni, hogy irigylésre méltó az ő lelassult univerzuma, amiben létezik. Azt érzem, megtanulhatnánk a Down szindrómás emberektől, hogy sokkal lassabban is élhetnénk, és akkor az ember higgadtabb és talán boldogabbak is lenne.

DOWN ALAPÍTVÁNY / Kardos Genovéva