Amikor valakinek Down-szindrómás gyereke születik, az orvosa megnyugtatja, hogy ez nem is olyan szörnyű, élhetnek még teljes életet, és talán még a civil segítség lehetőségét kínáló szórólapot is az anya kezébe nyomja. A magyar szülészeteken azonban még nem ez az általános eljárás, sokszor csak együttérzés nélkül, ridegen közlik az anyával, hogy lehet Down-os a gyereke, és készüljön fel a legrosszabbra. Az orvos saját kudarca egy ilyen gyerek, vagy csak hiányzik a szülészek egy részéből az empátia? Mennyiben szól ez a történet a kártérítési perekről?
“Doktor úr! Mi van a kicsivel, mikor hozzák fel hozzám?
Most még nem. Valami nem stimmel, de majd ha biztos lesz, beszélünk.
De, mégis mi a baj? Mondjon valamit!
Lehet, hogy Down-os. De ne kérdezzen többet, majd ha meg lesz az eredmény, egy hét, tíz nap múlva, akkor beszélünk”.
De…”
A legtöbb szülészeten még mindig akadozik anya és orvos között a kommunikáció, ha Down-szindrómás gyerek születik. Már maga a közlés sem megy finoman és empatikusan, mint a fentebb idézett párbeszéd is mutatja, de aztán később sem túl emaptikus sok magyar orvos. Bátorítás helyett inkább lebeszélni próbálják az anyát az ilyek gyerek felneveléséről, sokat emlegetik a szülőkre váró nehézségeket és problémákat, azt már kevésbé, hogy mennyi örömet tud adni egy ilyen kisgyerek. Bár a “nyugodtan hagyja itt a gyereket, nem kell hazavinni” mondat már egyre ritkábban hagyja el a szülészek száját, még nagyon távol állunk attól, amit a megkérdezett édesanyák és a szakma békés módszernek nevez.
A cikk folytatása itt olvasható: http://abcug.hu/menjen-haza-es-szuljon-egy-masikat/