Sok száz döntést hozunk nap, mint nap. Kisebbet-nagyobbat. Mérlegelünk, esetleg azonnal megyünk jobbra vagy balra. Olyan is adódik, amikor sorsfordító döntés elé állít minket a Jóisten.
Két csodálatos kamasz gyermek édesanyjaként 42 évesen lettem várandós.
Házasságunk nehéz időszaka zajlott, rengeteg ki nem mondott sérelem volt jelen az életünkben. Mindezek ellenére a pozitív terhességi teszt láttán a férjem szinte ujjongott és azt mondta: „Ez a pici tart majd minket fiatalon!” Én a vállára hajtottam a fejem és aggodalmak közepette a könnyeimet törölgettem. Éreztem, nincs minden rendben és nem csak a korom miatt…
Jártunk genetikai tanácsadáson, ahol javasoltak plusz vizsgálatokat az életkoromra való tekintettel, de ekkor nem éltem a lehetőségekkel. Bizakodó voltam.
Sok szempontból nehéz időszak következett. Családunkban mindkét nagymama egészsége hirtelen romlani kezdett. Kemoterápiás kezelésre volt szükségük, előtte édesanyámnál életmentő hasi műtét vált indokolttá.
A férjemmel egy sportorvosi vizsgálat során szívzörejt hallott a háziorvos, a további vizsgálatok eredményei pedig egy éven belüli szívműtétet indokoltak. Tünetei még nem voltak, de attól a naptól kezdve neki is nagyon nehéz.
Hamarosan elkövetkezett a 2. genetikai ultrahang vizsgálat ideje. A Czeizel Intézetben kértem időpontot, mivel semmiképp nem szerettem volna ugyanoda menni a doktornő stílusa miatt.
Október 17-e volt. Életünk addigi legszörnyűbb napja.
A genetikai vizsgálat során az orvos zavarba ejtően csendes volt és csak annyit mondott: „Majd a végén mindent megbeszélünk…”
A várandósságom 19. hetében jártam.
Megállapították nagyjából a következőket a mi nem tervezett pici kis magzatunkról:
Valamilyen genetikai eltérés biztosan fennáll, kisebb a kisagya, a köldökzsinór szerepét egy másik ér látja el, a kisujj középső perce hiányzik, jobb oldali aortaív, nincs orrcsont, illetve a leletre került még néhány ijesztő nagybetűs rövidítés, majd a genetikus és a biológus megállapította: „túl sok mindent szedett össze ez a gyerek” – ezzel a mondattal nyilvánvalóan azt sugallva, hogy hiba megtartani a babát.
Ekkor hangzott el először a „vetélés indukció” kifejezés, ami számunkra mindaddig ismeretlen volt…
Sokkhatás alatt én és a férjem könnyekkel teli szemmel, értetlenül állva a leletekkel a kezünkben, némán egyetértettünk az orvosokkal: „túl sok minden…”
Prof. Dr. Hajdú Júlia éppen megérkezett és soron kívül foglalkozott velünk. Visszamehettünk a parkolóból. Végtelenül kedves, szívélyes szakember. Összetett szívfejlődési rendellenességet állapított meg, ami úgy tűnt, Fallot-tetralógia. Elmondta, hogy ez az eltérés születést követően minimum egy műtéttel korrigálható. Kb. a baba féléves korában időszerű végrehajtani a tüneteitől függően. Amennyiben tovább viselem a várandósságot, találkozunk majd a Gokvi-ban. Rendkívüli együttérzést tanúsított azon a rettenetes napon, ami miatt nagyon hálás vagyok.
Akkor a magzatvíz mintavételbe is beleegyeztem, ami két nap elteltével a Down-szindrómát igazolta. Családunkat rövid idő alatt több váratlan nehézség is érte. Ezek közül – úgy gondolom – egy is óriási trauma, sajnos mégsem kértünk segítséget. Összefogás helyett férj és feleség, anya és apa egymástól különféle okok miatt elhatárolódva élt tovább egy fedél alatt, titkolva a diagnózist a közvetlen családtagok előtt.
Kaptunk aznap egy lapot, miszerint a szülők kérésére genetikai okból a terhesség a 23. hét 6. napig megszakítható.
Életem legszörnyűbb hetei következtek. Rengeteg sírás titokban, lelkészi beszélgetések, baráti beszélgetések, álmatlan éjszakák az ijesztő gondolatok miatt. A hasam szépen kerekedett.
Félelmeitől vezérelve a férjem – látva a vívódásomat - nagyjából minden másnap próbált meggyőzni a szerinte helyes útról. Nem szabad megtartani a picit, mert beteg lesz és mindenkire szenvedés vár. Azt hiszem minden barátja ebben erősítette. Úgy éreztem, magamra maradtam.
Két testvérem nem mert állást foglalni, biztosítottak afelől, hogy abban a döntésben fognak támogatni, amit meghozok.
Folyamatosan a következő gondolatok jártak a fejemben: Mikor lesz Angyallá a Teremtő akarata szerint, akit a szívem alatt hordok? Hogyan is lehetnék élet és halál ura? Istennek terve van mindannyiunkkal, minden lélek számít. Kizárólag az orvosi diagnózist figyelembe véve csak a rettegés maradt, ami egyértelmű út egy döntés felé. Észre kellett vennem az Úr jelenlétét a történetünkben. Ehhez idő kellett.
A vívódásom kezdetén Steinbach Éva, a Down Dada Sorstárs Segítő Szolgálat vezetője máris elérhetővé vált. Eleinte a testvéremmel váltott üzeneteket, mivel képtelen voltam tisztán gondolkodni. Hamarosan személyesen is találkoztunk, meglátogatott a kórházban nem sokkal Angyalka születését követően. Példátlanul önzetlen, határozott, tájékozott, fáradhatatlan segítő személy. Számomra példakép.
Október vége lehetett, amikor hallottam Sevcsik M. Annát beszélni egy népszerű reggeli rádióműsorban. Ő az Élet. Érzés Egyesület alapítója. Írtam neki egy e-mailt arról, milyen döntéshelyzetben vagyok. Még aznap este felhívott. Segítségével kerültem kapcsolatba olyan szakorvossal, aki komplikált várandósságot is kellő szakértelemmel, fokozott odafigyeléssel és empátiával végigvezet. Sok olyan orvost ajánlott, akiknél egyáltalán nem kellett attól tartanom, hogy elítélnek, amiért megtartottam a kisbabámat. Megszervezett számunkra egy találkozót Mihályi Sándorral, aki gyermekszív sebész. Egy baráti beszélgetés keretei között mindent megkérdezhettünk a picikénk leendő szívműtétével kapcsolatban. Annak ellenére, hogy nem ő műtötte Angyalkát, a doktor úr később is rendkívül segítőkész volt. Anna és Éva is rendkívül elfoglalt, mégis tudtam, hogy bármikor számíthatok rájuk. Azt éreztem nem vagyok egyedül. Örök hálával tartozom nekik életem egyik legnehezebb időszakában nyújtott segítségükért.
November 6-án reggel a férjem bevitt a kórházba a vetélés indukció okán, ahol kaptam egy szobát. Két gyermekem fényképét raktam ki magam elé, hogy képes legyek végig csinálni. Az első vérvételt követően azt éreztem, mindenképp tudatnom kell egy bizonyos személlyel, hol vagyok. Ő az egyik legtündéribb teremtés a környezetemben. Beszéltünk és sírva kért, hogy hívjak fel egy telefonszámot, mert ő nem tud most mellettem lenni, külföldön van egy konferencián. Megtettem, bár azt sem tudtam kinél csörög majd a telefon.
Az a beszélgetés sorsfordító volt számomra. Keresztes Ilona életvédő volt a vonal végén. Ekkor még nem tudtam ki Ő és mivel foglalkozik. A vele történt beszélgetés során jöttem rá, ki is vagyok valójában, az én lelkem melyik döntést tudja elhordozni egy életen át. Arra gondoltam, csak úgy tudok majd továbbra is tükörbe, illetve a gyermekeim szemébe nézni, ha megmentem a kistestvérük életét, bármeddig is lehet majd köztünk.
Hívő, szeretett barátaim otthoni szavai ellenére ott ültem a kórházi ágy szélén sajnos. De amint leraktam a telefont összepakoltam és megkérdeztem, kivel kell beszélni, mivel én innen most hazamegyek.
Jött egy orvos, aki megállapította, hogy a babának továbbra is van szívhangja, megbecsülte a méreteit, majd teljeskörű felvilágosítást kaptam ismét mindkét lehetőségről. Mindent értettem, de már csak az egyiket hallottam.
A kórházból kifelé lépkedve leírhatatlan erőt éreztem magamban. Az járt a fejemben, bármi jöhet, képes vagyok rá! Hála az Úrnak!
A férjem hazafelé az autóban annyit mondott nekem: „Elfogadom a döntésedet, de nem értek vele egyet.”
Kislányunk az Angyalka Anna nevet kapta. (A névválasztás sem véletlen.) A 31. héten született burokban 1550 grammal és 40 cm-rel. Csak a szülésznő volt mellettünk, mivel nagyon gyorsan érkezett erre a világra. 9/10-es Apgar értéket kapott és légzéstámogatást egyáltalán nem igényelt, ezért a mellkasomon pihenhetett 8 percig.
A szülőszoba falán gyermek angyalokat ábrázoló festményt láttam. A karkötő, amit a húgomtól kaptam, angyalszárnyakkal díszített, amit a 20. héten húzott át a karomra, mondván: „Neked nagyobb szükséged lesz rá.” Kislánya, Nórika, aki ekkor négyéves, arra a kérdésre, hogy melyik lánynév tetszik neki, önfeledt játék közben váratlanul ennyit mondott: „Az Angyalka nagyon szép név.” Nem ismernek ilyen nevű személyt. A testvéremmel egymásra néztünk és tudtuk, hogy Őt így fogják hívni, bármi is történjen.
6 hetet töltöttünk kórházban, mert növekednie kellett ahhoz, hogy hazajöhessünk. Kezdetben orrszondán keresztül kapott anyatejet, majd cumisüvegből is ügyesen elfogyasztotta. A szopizás-próbálkozások is egyre eredményesebbé váltak. Ebben ma is kitartóak vagyunk. 2000 gramm lehetett, amikor először mérhetőt szopizott. A nővérek és én is nagyon büszkék voltunk rá. Közel normál izomtónussal rendelkezik. Saját ütemében szépen fejlődik. 3 hónapos kora óta hetente 2x járunk korai fejlesztésre, ahol nagyszerű szakembereknél a lehető legjobb kezekben van.
Kislányom 5 hónaposan sikeresen átesett a szívműtéten szövődménymentesen. Az első diagnózis ellenére csupán VSD zárásra volt szükség. Egyszer sem volt rosszulléte a keringése miatt. A műtétet követően hamar elhagyhatóvá váltak a gyógyszerek. Semmit sem kell szednie. Ezen túl csupán évente egyszer kell vinnem kardiológiai kontrollra.
Jelenleg 15 hónapos, 8 kg és csodaszép. Pontosabban Ő is egy kis Csoda, akinek - tudjuk jól - küldetése van köztünk. Elmondhatatlanul boldog vagyok, amiért Gréti és Gergő után Angyalka is engem választott Anyukájának.
Sokáig remélni sem mertem, hogy minden ennyire szépen alakulhat velünk. Úgy éltem az életem, hogy biztos voltam abban, nekem nem járnak csodák. Ma pedig abban vagyok biztos, hogy megkaptam. Minden, ami Angyalkával történt annak mondható. A szemembe néz és a tekintetében ott a bizonyíték. Napról napra egyre szorosabb a szeretetkapcsolat a gyermekeimmel. Folyamatosan megtapasztalhatom, hogy létezik önfeledt, feltétel nélküli, önzetlen szeretet. A boldogság, amit érzek – látva őket egymásnak örülni – leírhatatlan. A kistesó tanítani jött. Valódi Boldogságot, Megelégedést, Elfogadást, Örömöt.
„Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.”
Zsoltárok 127:3
Hetente járunk a Korai Fejlesztő Központba, ahol olyan szeretetteljes a légkör, hogy mindig különös öröm oda érkezni. Mintha hazaérnénk. Hétről hétre alig várjuk Angyalkával a fejlesztő foglalkozásokat. Szülők és gyerekek maximális figyelmet és támaszt kapnak, harmonikus együttműködés zajlik a szakemberekkel. Azt vettem észre, hogy onnan senki sem siet haza. A szülők jókat beszélgetnek, a felmerülő kérdéseikre megnyugtató válaszokat kapnak.
A csodálatos kis Down-babák egészségügyi gondozásában óriási segítséget és biztonságot nyújt a Down Ambulancia is, ahol kellő szakértelemmel és empátiával szeretetteljes légkörben fogadják a vizsgálatra érkező családokat.
Azzal, hogy mindezt leírtam az a szándékom, hogy a hasonló helyzetbe kerülő Anyukáknak az orvosi diagnózis mellett igenis legyen a döntését segítő egyéb információja is. Sosem kell azonnal dönteni. Van idő átgondolni és folyamatosan van segítség!